Lelkem darabkája,egy kő.

Egy kő. Mely annyi ember életét keserítette már meg.
Egy kő. Mely annyi könnyet fakaszott már a szemedből..
Ezt a követ én most eldobom.
Eldobom,egy olyan mélységbe,mit élő ember nem tud elképzelni.
Ezzel a kővel eldobok magamtól mindent.
Az életemet,aki e szánalmas test nélkül bár,de élhet,nyugodtan,biztonságban,nélkülem.
Magányos leszek.. Egyedül magányos,nem pedig veled.
De veled sohasem voltam magányos. Amióta megismerelek,a magány szó kitörlődött a szótáramból.
Neked köszönhetek mindent.
De most mégis rám tör a magány.. A túl sok fény betaszít a síromba.
Megígérem,hogy többször nem teszem ezeket a dolgokat.
Többet nem fogsz csalódni bennem.
Nem lessz több fájdalom miattam.
Ígérem.

És bocsánatot kérek mindenért.
Kérlek ne haragudj mindazért,amiket tettem veled. Már bánom,de nem forgathatom vissza az idő kerekét.
Bárcsak megtehetném..
Vissza mehetnék arra a napra,amikor megismertelek.
Megláttalak,a magány érzése elvakított,és "megfertőztelek" magammal.
Megláttam egy gyönyörű lányt. Egy hihetetlen embert,akinek köszönhetem a szánalmas kis életemet. Megannyi boldog pillanat eggyüt. Csak köszönni tudok mindent. Meghálálni már sohasem. Bár megtehetném.
De már nem tudom. Mert eldobtam a követ.
Egy követ. Mely csak sötétséget hozott az életedbe.
Zokogva hajtogatom.. Ne haragudj kérlek,úgy sajnálom. Bárcsak hallanád..
Ezt a követ én eldobtam.